A péceli Közép-magyarországi ASzC Fáy András Mezőgazdasági Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium egykori tanulója, Johonyák Viktor versenylovász ma már a legnagyobb versenyekre készül a nemzetközileg elismert svájci díjugrató, Alain Jufer csapata tagjaként. Viktor amellett, hogy izgalmas lovaséletéről mesélt nekünk, felelevenített néhány kedves emléket is péceli iskoláséveiből. Interjú következik.
A péceli Fáy iskolában végeztél néhány éve lovász osztályban, most pedig már Svájcban dolgozol egy nemzetközileg ismert és elismert díjugrató lovas mellett. Izgalmas életútról árulkodik mindaz, amit elöljáróban tudunk rólad. Mesélnél egy kicsit, mikor, hogyan és miért alakult így a pályád?
A péceli iskolában Lótartó és -tenyésztő képzésen végeztem 2015-ben – akkor még így hívták a mai lovász képzést (ma a Mezőgazdaság és erdészet ágazat Gazda szakmájának lovász szakmairánya biztosítja a tanulók ez irányú képzését – a szerk.). Még a tanulmányaimat folytattam a Fáyban, de az iskola támogatott abban, hogy a suli mellett külső gyakorlaton legyek egy lovardában. Ez azért volt lehetséges, mert korábban a Szakma Kiváló Tanulója versenyen jól teljesítettem – elértem azt a bizonyos meghatározott százalékot, ami felett nem kellett vizsgát tennem a tanév végén, ezáltal két hónapot nyertem, és így hamarabb lehetőségem adódott, hogy elkezdjek dolgozni. A lovardás időszak után megfordult a fejemben, hogy esetleg külföldön is kamatoztathatnám az iskolában elsajátított szakmai készségeimet, így Németország felé vettem az irányt egy ismerősöm közbenjárásával. Persze ott sem volt egészen fenékig tejfel az élet, nem volt kolbászból a kerítés – nem pontosan úgy alakultak a dolgok, ahogy azt vártam az ígéretek alapján. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy ha már ott vagyok, nem adom fel, így hát folytattam a munkát. 
Egy kis idő elteltével pedig újabb lehetőség kopogtatott az ajtómon, ami szintén egy szakmába vágó lovas alternatíva volt egy szomszédos országban, Svájcban. Meglehetősen gyorsan kellett reagálni, megkaptam az ukázt: azt mondták, legyek ott két nap múlva, mert akkor lesz rám szükség. Ez időben Hamburgban voltam, ahonnan először haza kellett jönnöm Magyarországra egy kisbusszal, utána pedig egy másik busszal utaztam tovább itthonról Svájcba. Mindössze 48 óra állt a rendelkezésemre, hogy eljussak A pontból B-be – egy köztes magyarországi úti cél érintésével. Sikeresen abszolváltam a cseles küldetést, így kerültem a festői Svájcba, ahol a mai napig élek, és a Pécelen megszerzett szakmám biztosítja a megélhetésemet. Ahova hívtak, egy otthoni lovász munka volt. Ekkor a munkaadóm 18 lováról gondoskodtam: minden nap karámoztam, kitrágyáztam őket, megcsináltam a körletrendjüket – ez tette ki a napi rutinomat. Már három és fél éve annak, hogy a napjaimat életvitelszerűen Svájcban élem.
Jelenleg egy eladó istállóban töltöm a mindennapjaim, ahol folyamatosan cserélődnek a lovak. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a vevők jönnek-mennek, megnézik a lovakat, ugratnak velük, és amelyik megtetszik nekik, azt megvásárolják. Az istálló vezetője mindig gondoskodik az utánpótlásról, tehát ahogy az ügyfeleink, úgy a lovak is rotálódnak. A versenyzők legtöbbször a szponzoraikkal érkeznek, akik kinyitják a pénztárcájukat, ha elégedett a versenyző valamelyik ígéretes patással. Ez a gyakorlat elég általános, hiszen a sportolók hozzávetőlegesen 90%-a nem saját lóval versenyezik, hanem a szponzor állatával. A szponzorok javarészt egy gazdagabb család, cég vagy magánszemély, akik vagy pénzszerzés céljából vagy pusztán hobbiból foglalkoznak ezzel. A hétvégi versenyeken összeülnek a milliárdosok, kávézgatnak, beszélgetnek és van olyan, hogy könyörögnek egymásnak egy-egy lóért, hogy megvásárolhassák egymástól. Ilyenkor olyan összegek repkednek, hogy azt épp ésszel nem is nagyon lehet felfogni. Ebből is tudjuk, hogy akkor lehetünk lovakból milliomosok, ha előtte milliárdosok voltunk (mosolyog – a szerk.).
Mit kell tudni Alain Jufer díjugrató lovasról, aki mellett dolgozol Svájcban?
Alain egy 43 éves svájci férfi, már több mint húsz éve versenyezik. Tinédzserkorában kezdte, de persze akkoriban még korosztályos versenyeken és kisebb kategóriákban indult. Egyre feljebb lépett a ranglétrán, egyre több istállóban kezdett el dolgozni – nagyhírű svájci helyeken. Ezek után került az ország közép-nyugati részén fekvő Fribourg-ba, az eladó istállóhoz, ahol én is dolgoztam. A kapcsolatunk nagyon jó, de kifejezetten munkakapcsolatra korlátozódik, ami ideálisnak mondható egy klasszikus vezető-beosztott korrelációban. Alain Svájc egyik legnagyobb kereskedőjénél lovagolt több mint 15 évig versenylovasként. Ott tudta úgy felépíteni a karrierjét, hogy ma már módja van önállóan dolgozni, illetve a saját maga főnöke lehet. Ő most benne van a svájci válogatott keretben, készülünk az Olimpiára, mert a szűkített hétfős körben benne vagyunk. Most zajlanak az utolsó csapatversenyek, ahol eldől, ki lesz az a négy ember, aki mehet az Olimpiára, és ott képviselheti az országot. A ló tehetsége megvan a kijutáshoz, és az eredmények is azt mutatják, hogy sikerülhet, de ez nem csak rajtunk múlik. Hét lovas, hét ló, hét csapat – össze kell szednie magát mindenkinek. Ezért izgalmas ez a sport, mert még most sem tudjuk, hogy ki az, aki biztosan menni fog. A hétfős mezőnyből két személy biztos kijutó – Steve Guerdat és Martin Fuchs mindenképp mehetnek –, rajtuk kívül még van öt versenyző két helyre. Három fő versenyezik a csapatért és egy tartalék személy van, aki azért kell, hogyha bármi történne valamelyik versenyzővel, akkor beugorhasson a csapatba.
(Update: A Svájci Olimpiai Bizottság a következő négy svájci díjugratót választotta ki, hogy részt vegyenek a XXXII. nyári olimpiai játékokon Tokioban:
- BALSIGER Bryan, Corcelles (NE), Twentytwo des Biches (tulajdonos: Christiana Duguet)
- FUCHS Martin, Wängi (TG), Clooney 51 -tel (tulajdonos: Luigi Baleri)
- GUERDAT Steve, Elgg (ZH), Venard de Cerisy (tulajdonos: H.C. Horses SA)
- MÄNDLI Beat, Lyss (BE), Dsarie -val (tulajdonos: Grant Road Partners GmbH)
Alain Jufer ennek értelmében az idei Olimpán nem vett részt, de Viktorral felvettük a kapcsolatot újra, és nem csüggednek, hanem fáradhatatlanul készülnek a további kihívásokra, megmérettetésekre. – a szerk.)
Mit foglal magában a munkád? Úton vagy folyton folyvást, versenyről-versenyre, istállóból az ügetőre?
Asszisztenciális feladatokat is ellátok, de elsősorban versenylovász vagyok, ez azért jóval komplexebb munka. Azt hinné az ember, hogy ez ugyanazt jelenti, mintha „sima” lovász volnék, aki kimegy reggel, kitrágyázza a lovakat, jártatógépbe, karámba teszi őket és így tovább, de az én munkám ennél egy kicsit összetettebb. Mi lovászok egymás között azt szoktuk mondani, hogy a versenylovász úgy három-négy munkakört magában foglaló pozíció. Legtöbbször nekünk kell intézni az állatorvosi papírokat is – például nemzetközi versenyeket megelőzően, mielőtt külföldre utazunk, a hatósági állatorvosnak ki kell jönnie, és egy rutinvizsgálat után egy egészségügyi papírt kell kiállítania, amivel igazolni tudjuk, hogy minden ló egészséges. Nekünk kell figyelni a lovak védőoltásait, vakcináit, hogy mindegyik állatnak érvényes legyen, illetve felügyeljük az útlevelében az összes dokumentumot és a vámpapírokat is. Tulajdonképpen mindenre figyelni kell, hogy a versenylovas tényleg csak és kizárólag a lovaglásra koncentrálhasson. Az összes kapcsolódó teendőt mi végezzük, a lovagláson kívül minden a versenylovász kötelezettsége.
Svájcban a francia, a német és az olasz is hivatalos nyelvek. Melyiket használod a munkád és a magánéleted során? Voltál a péceli tanulmányaid alatt külföldi tanulmányúton, hogy gyakorolhasd a nyelvet?
A munkában az elsődleges nyelv – amit nap mint nap használunk – a német, de gyakran van szükség az angoltudásomra is. Versenyeken az angol a hivatalos nemzetközi nyelv. A bíróktól kezdve mindenki angolul kommunikál, angolul vannak kiírva a startlisták is. Svájcba szinte kezdő idegen nyelvtudással kerültem – sajnos az iskolában hiába tanították nekem az idegen nyelveket, akkor még úgy voltam vele, hogy biztosan később nem lesz rá szükségem, ezért nem voltam túl serény és érdeklődő ilyen téren. Egyszer, mikor úgy tizenegyedikes lehettem, pályázati úton voltunk kint Németországban. Három-négy iskolából jöttek diákok. Egy hónapot töltöttünk az országban. Budapestről repülővel utaztunk Berlinbe, majd onnan kellett felvonatoznunk északra. A vasútállomáson vártak bennünket. Nagyon sokan mehettek hozzájuk tanulmányútra, mert emlékszem, pékek is voltak – tulajdonképpen mindenféle agrárszakmacsoportból jöttek ide diákok. Nagy élmény volt, de sajnos a nyelvre itt sem feltétlenül úgy összpontosítottam akkor, ahogy kellett volna. Amióta viszont tényleg felnőtt fejjel Svájcban vagyok, folyamatosan fejlődtek és fejlődnek a nyelvi kompetenciáim, illetve szépen, folyamatosan – a szakmai tudással párhuzamosan – a nyelvet is sikerült elsajátítanom. Eleinte két magyar társammal voltam együtt, de ők egy kis idő után tovább álltak, így teljesen egyedül maradtam magyarként. Az ezt követő másfél évben többet tanultam nyelvi aspektusban, mint előtte bármikor máskor. Hogyha enni vagy inni akartam, ha meg kellett beszélnem bármi praktikus vagy fontos dolgot a főnökömmel, ahhoz mind német nyelven kellett megszólalnom. Próbálkoztam közkeletű technikákkal is: például könyvekből tanulni, de ezek a kiadványok hamar a szobám polcainak mélyén landoltak. Viszont azt gondolom, ha az ember tényleg tudatosan szeretne fejlődni és figyelmes, valamint folyamatosan koncentrál egy más anyanyelvű környezetben, akkor egész egyszerűen is mehet, mert ragad ránk a nyelv – nekem így sikerült.
Milyen emlékeket őrzöl az iskola falai közül? Hogyan gondolsz vissza az iskolásévekre?
Derűsen emlékeszem vissza rá, a tanárokkal jól kijöttem, szép éveket töltöttem Pécelen. Azt gondolom, aki meg akarta tanulni ezt a csodás szakmát, annak az alapok elsajátítása mindenképpen biztosított volt. Úgy vélem, a lovas szakmában amúgy is később, a gyakorlatban lehet azt a szaktudást kamatoztatni, amit a középiskola falai között megtanul az ember. Sokan voltunk az osztályomban, akik szerettük ezt csinálni, és úgy tudom, az ex-közösségből a mai napig sokan vagyunk, akik valamilyen úton-módon lovakkal foglalkoznak. Ismerek pályaelhagyókat is, de bármilyen területről is beszélünk, a lemorzsolódás mindig benne van a pakliban. Ha a Fáy iskola tanárai nem lettek volna, akkor én ma nem lehetnék itt, nem tartana az életem ott, ahol – így ezúton is köszönöm nekik a szakmai iránymutatást, a gondoskodást. Hézső Emese szakoktatóval ma is tartjuk a kapcsolatot. Ő nagyon sokat tett értem, a lexikális tudása hatalmas, szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen. Egykori mentoromként tekintek rá. Meleg szívvel emlékszem még sokak mellett volt osztályfőnökömre, valamint Prutkay Zoli bácsira és a gyakszis paprikáskrumlijára, amit főzött nekünk. A gyakorlat végén, mikor délután készen voltunk a lovakkal, az egész osztállyal közösen leültünk és megvacsoráztunk Zoli bácsi főztjéből, ami nagyon humánus közösségépítő kiegészítőprogram volt.
Te magad ülsz még lovon?
Természetesen igen, szoktam lovagolni. Amikor hazatérünk például egy versenyhétvégéről, hétfőnként mindig kimegyünk terepre. Ilyenkor – közvetlenül a versenyek után – valamivel lazább munkanapra lehet számítani, ezért mi magunk is rend szerint lóhátra pattanunk: lépésben és ügetésben relaxálunk a lovakkal együtt – ez embernek és állatnak egyaránt kikapcsolódás.
Mennyire rendezte át a lovasok életét a világjárvány? Voltak azért versenyek vagy ez a hosszú felkészülés időszaka volt?
Mint a legtöbb területet, úgy a lovasok életét is felfordította a koronavírus-járvány. Az első hónapokban – tehát tavaly március környékén –, amikor beállt a vírushelyzet, lovas körök szóbeszédében már elkezdett terjedni, hogy versenyek eltörlésére lehet majd számítani. Így is lett: áprilisban már sokat eltöröltek, aztán májusban már szinte kivétel nélkül minden futam elmaradt. Ekkor két és fél hónap kényszerleállás következett, amikor tényleg csak otthon voltunk. Utána nagyon nagy szigorral indult újra a lovasélet, elképesztő fegyelmezettség árán kezdődtek el újra a versenyek. Ebben a szférában azért jelentett óriási problémát a Covid – a mindenki által jól ismert árnyoldal mellett –, mert állatokról, versenylovakról beszélünk, így egy évet tulajdonképpen elvesztegettünk, ez kvázi kiesett. Ezt a nagy veszteséget idén kellett behozni, ráadásul azzal a nehézséggel kiegészítve, hogy idén február végén herpeszvírus indult el Valenciából. A lovaknak magas lázuk volt, és a vírus idegrendszeri gondokat okozott náluk. A mi állatainkat szerencsére ez nem érintette – ugyan mi is Spanyolországban voltunk akkor, lent délen, de a valenciai érintett lovakat két napon belül karanténistállóba különítették el, ahol tizennégy napon át folyamatosan figyelték őket, majd le is zárták ezt a versenyt. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert mielőtt lezárták volna az egész helyet, előtte egy nappal elindultunk haza. Reggel és este is folyamatosan mértük a lovak hőjét, de nem volt elváltozás, nem láttunk semmi olyat rajtuk, ami indokolta volna a karantént, tehát az állatorvos is rábólintott, hogy elindulhatunk.
Mik a rövid és hosszú távú terveid a jövőben?
Szakmai tapasztalatszerzés, valamint annak elmélyítése okán, továbbá anyagi jellegű motivációk miatt úgy gondolom, megéri Svájcban maradnom, de még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy letegyem a voksomat akár a hazaköltözés, akár a teljes külföldi berendezkedés mellett. Azt is el tudom képzelni, hogy egyszer hazajöjjek, és itthon kamatoztassam szakmai készségeimet, vagy akár továbbadjam azt egy következő lelkes generációnak. Most viszont a legfontosabb számomra az, hogy valamilyen nagyobb világversenyre kijussunk – hamarosan Európa-bajnokság Németországban, Barcelonában pedig szeptemberben lesz a Nemzetek Díja döntő. Valamelyikre mindenképpen szeretnék eljutni, hiszen ezek bármelyikén életre szóló élményeket, felejthetetlen impressziókat szerezhetek, és sehol máshol nem tanulható rutinra tehetek szert.
Mit üzensz a jövő lovas szakembereinek? Mit javasolsz azoknak a diákoknak, akik most tervezik megkezdeni a kapcsolódó képzést vagy lovas pályára készülnek?
Nem elrettenteni szeretném az új lovas nemzedéket, de aki erre az útra készül, jól gondolja át, hogy ez mivel jár, hiszen nem csupán egy szakmáról, átlagos munkavégzésről beszélünk. A lovas szakma egyértelműen hivatás, hiszen itt állatokkal, érző lényekkel dolgozunk. Ők nem tudják saját magukat megetetni, ők nem tehetnek arról, ha éppen félnek valamitől vagy ingerültek. Teljes szeretettel, tisztelettel és alázattal kell hozzálátni ezen a terepen mindenhez, mert ahogy az egyik hiányzik, bedőlhet az egész akció. Ha nincs meg a kellő alázat, akkor sose lesz a jelöltből jó szakember, illetve ha a lovak felé irányuló tisztelet és szeretet porszemnyi csak, akkor megint csak azt kell mondjam, nincs semmi keresnivaló az istálló közelében. Ebben a szakmában nagyon sok a hibalehetőség, ezért mindig száz százalékos teljesítményt kell nyújtani. Folyamatosan koncentrálni kell a munkára, mert különben egyik hiba után jön is a másik, és ezt akár egy állat, vagy egy másik ember egészsége bánhatja. Egyszóval a szeretetnek, a tiszteletnek és az alázatnak kéz a kézben kell járniuk, és ha van megfelelő mértékű elhivatottság, biztosan megtaláljuk a számításainkat a lovak mellett.
